Most vagyok a ponton hogy úgy érzem, itt a vég...Szeretnék rágyújtani egy cigire, érezni azt, hogy letüdőzöm a nikotint. Pedig már cigihez sem nyúltam 8 éve. Azon a napon, mikor Aput bevitték a kórházba. Akkor azt hittem, hogy itt a vég. Annyira megijedtem a haláltól, hogy még aznap letettem a cigit egy életre. Néha azért jó lenne rágyújtani. Szarni a világra és azt hinni, hogy minden rendben van. Hinni abban, hogy még egy szép élet vár rám. Kitisztult tüdővel, egy olyan pasival, aki a tenyerén hordoz és akinek érdemes gyereket szülni még ennyi idősen is!
Egyelőre még a Mojito és a Pina Colada koktél beszél belőlem. Feszíti az amúgy is üres gyomrom és folynak a könnyeim. Még meg vagyok szédülve egy kicsit. Még gyászolok. Gyászolom azt a valakit, akit útközben, úgy jó 9 éve elveszítettem. Önmagamat gyászolom! Valami azt súgja, hogy már soha nem leszek a régi. Élve vagyok eltemetve egy "kalitkában" amit sokat aranynak mondanának én viszont csak a rozsdát látom...
Néha meglátogat...Igaz, szerencsére egyre ritkábban, de ha eljön, akkor nem akar távozni. Makacs, kiszámíthatatlan, kínzó...Egyre jobban hatalmába kerít és nem akar elengedni. Meg akarja szabni a szokásaimat, korlátozni akar mindenben! Ha itt van, akkor róla szól minden. Úgy hívják, hogy krónikus fájdalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése